A veszélyben lévő Duna Menti Vízmű (DMRV Zrt.) nem kis társaság: három megyében működött, 121 településén hatszázezer fogyasztót látott el vízzel, méghozzá az országos és európai átlagnál jóval alacsonyabb áron. Működési zavarai nem voltak, a bejelentett panaszok száma is messze alulmúlta az országos átlagot, sőt állami támogatásra sem szorult: tavaly 170 milliós nyereséget produkált. Mégis, a „gazdaságosság, hatékonyság, javuló jövedelmezőség” üres jelszavaival a társaságot feldarabolták, egy részét az Észak-magyarországi Regionális Vízművekhez csatolták, egy kisebb egységét pedig a tatabányai székhelyű Észak-dunántúli Vízmű Zrt.-nek adták. Megtudtuk azt is, hogy az előbbi, nagyobb részből és a Tisza Menti Regionális Vízművekből egy új cégcsoportot hoznának létre, a közlemény szerint azért, mert ennek így már „kellően imponáló lesz a piaci értéke”! Tehát nem mondják ki, hogy eladják a vízszolgáltatót, de elég nagyra szervezik ahhoz, hogy az állam tőzsdére vigye, mert mint kiderült, ez a cél. A tőzsde viszont nem jelent mást, mint bújtatott privatizációt, ugyanis a cégek részvényeit nem a polgárok és a nyugdíjasok, hanem tőkeerős külföldi „befektető” szokta megvásárolni...

Mit jelent az átszervezés, majd a magánosítás? A DMRV mintegy kétharmad áron adta a vizet ahhoz a céghez képest, amelyikbe „beszervezték”. Az üzleti „logika” szerint mindenütt kiegyenlítik majd az árakat – a magasabbhoz igazítva, azaz példánk alapján emelni fogják a víz díját például Vácott és környékén. Ez még csak a kezdet, az esetleges külföldi tulajdonos ugyanis megszerezheti a víz kivételének jogát (szélsőséges esetben az egész készletet kiviheti az országból palackozva), valamint a víz visszatartásának jogát is (ha nem fizetjük ki az általa megjelölt, tulajdonképpen bármekkora összeget, egy cseppet sem szolgáltat). Szerencsére minden szinten zajlanak az aláírásgyűjtések és tiltakozó nyilatkozatok, melyeket széles körű megmozdulások követnek. Tisztázzuk: ha egy állam vízszolgáltatását, földjeit vagy energiaszektorát idegen tőke szerzi meg, akkor az adott ország elveszíti függetlenségét, önrendelkezését. Ezt visszaszerezni borzasztóan nehéz, viszont akár fizikai eszközökkel is kötelező.

Ahogy Pősze Lajos fogalmaz, a víz nem csupán csak a XXI. század olaja, hanem a legszebben megcsiszolt brillje is. Dönt élet és halál fölött. Nem véletlenül folyik ádáz harc érte, és lassan úgy kerül az egész világon néhány cég monopóliumába, mint annak idején a dél-afrikai gyémánt a Beer család kezébe: ők hetven évig esténként otthon, vacsoránál „határozták meg” a gyémánt másnapi árát az egész Földön… A következmény ismert: rabszolgaság és szegénység a világ talán leggazdagabb országában.
Hogy a sötét jövőkép ne válhasson valósággá, ki kell kötni: a vízkincsek és készletek kizárólag állami, társadalmi tulajdonban, önkormányzati kezelés alatt állhatnak. Közös, állampolgári nyomással kell elérni, hogy aki ezt másképp gondolja, azonnal távozásra kényszerüljön hivatalából, cégei termékeit ne vásárolja senki, továbbá törvénytelen minden gazdasági lépése. Odáig kéne eljutni, hogy jogszabály tiltsa készleteink kiárusítását, a vízhez való jog az élethez való jog részeként kerüljön be az alkotmányba (amit ez esetben érdemes lenne végre jogfolytonosságában helyreállítani, azaz a mai tákolmány helyett visszatérni a magyarság évezredes szabályrendszeréhez). Ha jogszabályi tiltás él, akkor a víz privatizátorai nem tehetnék be a lábukat az országba, nem folytathatnának legális tevékenységet, nem adhatnának ki számlát, nem fizethetnének alkalmazottakat, nem jegyezhetnének be céget, de hitelre és állami támogatásra sem lennének jogosultak.

A cél az, hogy így bánjunk el a jövőnkre törőkkel. Ha kell, akár fizikailag is megakadályozva minden lépésüket. Ehhez célszerű, ha a települések önvédelmi osztagokat, „vízőröket” szerveznek, akik nem csak a terepen, de a hatóságoknál is figyelik az események alakulását, és azonnal riasztják a települések lakóit, ha gyanúsat tapasztalnak. A külföldi felvásárlókkal együttműködő polgármesterekre, hatóságokra pedig azonnal sújtson le a helyi közösség megsemmisítő ítélete.

A privatizáció megakadályozás nem bűn, és nem kell tartanunk az EU büntetésétől sem, mert ezen a területen nincs közvetlen szava, ráadásul minden tagország hasonlóan védi magát. Ha Brüsszel mégis beleszólna a vízháborúba, azonnal haza kell hívni minden uniós képviselőnket, és kilátásba kell helyezni tagságunk felfüggesztését. Vannak területek, ahol nincs kompromisszum. Főleg, ha cselekedeteink nemcsak az ősök által több mint ezer éve védett életterünkre hatnak, hanem unokáink mindennapjaira is. Ennek szellemében folytatódjanak a háborúk a vízért!

Az 1990-es évek elején pár vállalat csendben megkezdte a Föld vízrendszerei feletti ellenőrzés megszerzését. Ahogy a víz értéke emelkedett, a sokmilliárd dolláros vállalatok (mint a Vivendi, Suez, Enron és a Bechtel) átfésülték a Földet, jövedelmező üzleti lehetőségeket keresve. (A magyarországi privatizációs kísérletek mögött is ezen vállalatok sejthetők). 1994 és 1998 között 139 vízzel kapcsolatos megállapodás született, amelyek összértéke megközelíti a 4 milliárd dollárt. 1999-ben egy hathónapos időszak alatt a Vivendi 6,2 milliárd dollárért a nyugat-amerikai vízkezelő céget, a US Filtert, a Suez pedig 1 milliárd dollárért a keleti parti United Water Resources nevű céget vette meg.

Ugyanebben az időben indultak el az elektronikus vízaukciók az interneten. Az olyan weboldalakon mint a water2water.com és a waterrights.com, vízfelesleggel rendelkező egyének (például öntözési szerződéssel bíró földművelők) eladásra ajánlhatták vizüket az azért legtöbbet fizetőknek. Mindezen megállapodások és ügyletek eredményeképpen most világszerte emberek százmilliói függenek a vízlelőhelyeiktől sok ezer kilométerre működő transznacionális vállalatoktól.

Annak idején az árterületeken hatalmas, nem ritkán 15-20 méteres alma- és körtefák nőttek, mégpedig metszés és permetezés nélkül, bő tápot adva ezzel a mézelő rovaroknak. Az ártéri fák alatti – fokokkal leválasztott – halastavakban mesterséges tápszer nélkül is kövér pontyok, csukák nőttek, ellátva a vízben szegény területeket is. A Kárpát-medencében a talajban nagy nedvességtartalomnak kell fennállni ahhoz, hogy kiegyenlíthető legyen a légköri csapadék hiánya. A kb. 250 évvel ezelőtt kezdetét vett lecsapolás kedvezőtlen következménnyel járt a Sárrét, a Hanság, de sok más régió számára is. Azóta Magyarországon 2-6 méterrel csökkent az ártéri kutak vízszintje, sok helyen egyre nehezebb a szükséges vizet biztosítani, ezért annak ára is egyre feljebb kúszik. A legfontosabb mégis talán hévizeink védelme, mert ezekre építhető a magyar gazdaságot helyrebillenteni képes gyógyturizmus. Ugyanígy védelemre szorul az Alföld térségében, a föld alatt található hatalmas, jódos-brómos vízkészlet. Ez ugyan önmagában nem állítja meg a környék elsivatagosodását, de gyógyhatása páratlan.

A harmadik évezred hajnalán többségében ártatlan emberek tízmilliói kénytelenek elhagyni élőhelyüket, ahol talán ezer éve is az elődeik laktak, hogy hosszú vándorútra induljanak, melynek célja ma még ismeretlen… Az ok egyszerű: a falusi gazdálkodás és a globális felmelegedés egymásra hatásaként a földekről szinte eltűnt a növényzet. Ami megmaradt, azt pedig a gazdák kopaszították le, mivel minden nyersanyagra szükségük volt az éhínség elkerülése végett. A talaj bemosódott a tengerbe, mára pedig alig lehet élelmet termeszteni. Ma pedig már 25-30 millióan vannak (számuk lassan meghaladja a politikai menekültekét), és ez még csak a Kairói Környezeti Intézet és az ENSZ mértéktartó jelzése.

Az új évezredben átléptük a környezet eltartóképességének végső határpontját, teljes ökológiai rendszerek omolnak össze. A Világbank kutatása szerint Sana’a-ban, Jemen fővárosában a talajvíz évente 6 méterrel (!) kerül mélyebbre, 2010-ig pedig a teljes maradék vízkészlet elfogy. Mivel távolról már nem képesek elegendő vizet hozatni, a várost szó szerint fel kell számolni, és áthelyezni máshova. Quettát, Pakisztán egyik tartományi fővárosát eredetileg ötvenezer lakó számára tervezték, ma mégis több mint egymillióan lakják. Csakhogy ennyi embernek is csak az ötvenezerre elegendő kétezer kút áll rendelkezésére, ezért a föld lehető legmélyebb rétegeiből pumpálják fel a vizet, ami szintén elfogy még az évtizedben. Az említett városok kihalnak, de az ENSZ-felmérések szerint további több ezer településen adódhatnak hasonló és még súlyosabb problémák a következő két-három évtizedben! Sok helyen ezt már „rutinosan” kezelik: a csendes-óceáni miniállam, Tuvalu lakói úgy döntöttek, hogy környezeti szűkösségük okán nemes egyszerűséggel átköltöznek Új-Zélandra, e programot pedig 50 év alatt kívánják megvalósítani…

Pedig a folyamat még megállítható! Belátás és nemzetközileg finanszírozott programok kérdése az egész. Indokolt lenne most cselekedni, hiszen ökológiai téren minden 1 befektetett dollár vagy forint 7-et spórol meg a katasztrófák későbbi elhárítási költségeiből.

 

(kuruc.info)